Brazíliához rendkívül kegyes volt a Teremtő, mivel az ország bővelkedik természeti szépségekben. Kihagyhatatlan rovatunk külön évfolyamot szentelhetne nemzeti parkjainak, természetvédelmi területeinek, esőerdői szépségének, vagy éppen in concreto a Rocas-atollnak, Diamantina történelmi városrészének, a Bom Jesus do Congonhas-zarándoktemplomnak…, de nem folytatjuk tovább.

Ezúttal az öt nagy nemzeti park közül a mifelénk legkevésbé ismertebbet – bár szívünknek igen kedveset – választottuk úti célunknak. Irány tehát a Lençóis Maranhenses Nemzeti park!

E földöntúli természeti csodát Sao Luisból a legkézenfekvőbb megközelítenünk. Jegyezzük meg gyorsan, hogy a gyarmati időket itt-ott máig felidéző egymilliós nagyváros önmagában is érdekes élményekkel kecsegtet. Sao Luís Maranhao állam fővárosa Brazíliában, s a Sao Luís-szigeten helyezkedik el a Baía de Sao Marcosban, az Atlanti-óceán egy öblében, amelyet a Pindaré, a Mearim, az Itapecuru és más folyók torkolata alakított ki.

A középkorban a város helyén a tupinambá törzs faluja állt. Az első európaiak e vidéken francia telepesek voltak 1612-ben, akik francia gyarmattá akarták tenni a területet. Erődjüket IX. (Szent) Lajos francia király után nevezték el Saint Louis-nak (portugálul Sao Luís), amit aztán 1615-ben Jeronimo de Albuquerque foglalt el Portugália számára. Így a franciáknak mindössze három esztendejük volt a város felépítésére. Sao Luíst mindenesetre franciák által alapított városként tartják számon, és Brazília államainak fővárosai között az egyetlen, amit nem a portugálok emeltek. (Sao Luisban is megcsodálhatjuk a brazil építészet különleges remekeit, a csempeborítású lakóházakat.)

A Lençóis Maranhensest, a "maranhaói lepedőket" kábé háromórás autózással (végig ragyogó minőségű az országút) vagy hat-tizenkét személyes kisrepülőkkel közelíthetjük meg. Az utóbbi megoldás természetesen jóval drágább, viszont így felülről is megcsodálhatjuk mindazt, amiről egyelőre nem árulunk el semmit…

A sportrepülőgép Barreirinhasban, a természetvédelmi terület tőszomszédságában lévő kisvárosban landol. Szállást könnyen találhatunk a számos panzió (pousadák) egyikében. Ezek tiszták, kényelmesek és olcsóak, s az éttermek választéka több mint ígéretes. Az óceán közelében vagyunk, tehát tengeri herkentyűkből ezerféle az étlapokon, ám a legkülönfélébb tésztáktól a két- és négylábúak húsáig tényleg minden, mi szem-szájnak ingere. Az adagok hatalmasak, mi ketten is alig tudtunk megbirkózni az egy személyre porciózott főfogással.

Barreirinhasban a turistakülsejű turista számtalan ajánlatot kap a Lençóis Maranhenses meglátogatására – ugyanis a helyi utazási irodákból is meglehetős a választék. Mi egy nyitott, s harmincévesnél biz’ isten nem öregebb busszal jutottunk el a park bejáratáig. És akkor most rántsuk le a leplet a, khm, maranhaói lepedőkről…

A Lençóis Maranhenses Nemzeti Park tulajdonképpen egy szürreális part menti homoksivatag, amelyben vakítóan fehér homokdűnék ezrei követik egymást – bő 270 km2-en –, s közöttük számtalan kisebb-nagyobb édesvizű lagúnák kápráztatják el az idelátogatókat. E tavakkal tarkított sivatagi táj hihetetlen látvány…

Képzeljék magukat egy másik bolygóra! Hihetetlen a csend, ám ha egy picivel jobban hegyezzük a fülünket, bizony meghalljuk a homok szüntelen "ciripelését", mintha megannyi tücsök hegedülne halkan, fáradhatatlanul. A dűnék között megbúvó zöldeskék színben játszó kristálytiszta tavak több mint csábítóak: hatórásra tervezett sivatagi túránk nem elhanyagolható részét önfeledt lubickolással töltjük.

A szinte megszámlálhatatlanul sok tavacska az esős évszakban keletkezik, február és július között. Ehhez persze óriási vízmennyiség szükségeltetik, amiben nincs is hiány, az éves csapadék a hasonló égövi szaharainak több mint háromszázszorosa! Túránk során szinte mindvégig szemerkélt az eső, ám ennek ellenére estére mindannyiunkat "megfogott a nap", jóllehet egyetlen percnyi időre sem találkoztunk vele: ő felhők mögé bújva múlatta a munkanapját. Nos, ugyanez a kirándulás szikrázó egyenlítői napsütésben másfajta maradandó élményekkel járt volna… Ne feledjék, ilyenkor a legközelebbi árnyék valahol Barreinhasban lehet…

Megszívlelendő tehát, hogy lehetőleg július és szeptember között látogassunk el a maranhaói lepedőkhöz, ugyanis októbertől folyamatosan kiszáradnak a tavak, hogy azután februártól, a szüntelen esőzések időszakában a ravaszdi Természet ismét elkezdje a Nagy Feltöltést.