Ma reggel Las Vegasban ébredünk, s miközben – a tegnap éjszakai royal flössnek hála! – gond nélkül kifizetjük a szállodaszámlát, egyre mélyül bennünk az elhatározás: irány a délnyugati kanyonvidék!

 Természetesen bérelt autónkkal muszáj megállnunk egy kis időre a Hoover Dam miatt. E hatalmas duzzasztógát az 1930-as években épült, s a mai napig ez biztosítja a Bűnös Város vakító fényeit. Na ja, az amerikai éjszaka… Végigsétálva a gigászi betonmonstrum felső karéján, középtájon tábla jelzi a Nevada és Arizona közötti államhatárt. Az éppen e ponton váltó időzóna miatt, mondjuk terpeszállásban, órányi távolságra vannak egymástól a cipőink. Ettől persze mi magunk is fölgyorsulunk, s nyomás vissza a kocsiba! Így aztán, már az előttünk kanyargó országútra zoomolva, csupán gyors oldalpillantást vetünk Lake Meadre, erre a hatalmas mestersége tóra, amely darab idő óta vidám találkahelye a vízi sportok szerelmeseinek. (A tó helyén azelőtt sivatagos területek voltak, sőt kisebb-nagyobb települések is, melyeket a gát megépülése után egészen egyszerűen elárasztottak vízzel. Például St. Thomas romjai a nyári szárazságok idején elő-előbukkannak a habokból.)

Lake Meadet magunk mögött hagyva a Colorado folyó mentén hasítunk tovább. A társunk ölében izzadó térképre sandítva tudjuk, hogy a Grand Canyon mellett haladunk, ám még semmit sem látunk. Sőt a kocsiablakot is hiába tekerjük le csutkára, a közeli rezervátum indiánjai sem verik a dobokat.

Grand Canyon: hosszú seb a föld orcáján, idézzük a méltán elfeledett költőt. A kanyon turisták által látogatható déli részének peremén kilátók sorakoznak: a látvány döbbenetes, a mélység félelmetes, a fényképezőgépünk pedig szorgalmas. Megáll az idő, csak bámuljuk a messzeséget, s persze előbb-utóbb észrevesszük, hogy a napsugarak változó beesési szögei miatt percről percre módosul a megvilágítás: a függőleges sziklafalak új és új arcukat mutatják.

 A közel félmillió hektáros nemzeti parkban a déli perem egész évben nyitva, míg az északi oldal októbertől május közepéig zárva van. A kanyon aljába indulók inkább tavasszal vagy ősszel szeretnek túrázni, mivel nyáron megszorulhat odalenn a levegő, és akkor nem ritka a negyven Celsius fok feletti hőmérséklet. Nem árt, ha egy teljes napot tervezzünk a levezető- és egyet a visszaútra. Ha kirobbanó kondiban vagyunk, belefér egyetlen napba, de azért vizet vigyünk magunkkal! Akik felfelé jönnek, azoknak van elsőbbségük, tehát egy keskeny ösvényen ők mennek a fal mellett. Tériszonyosok „előnyben". Sajnos a mentőhelikopter méregdrága, s azt a hazai TB nem támogatja.

Ez a vidék 1893-ban erdőrezervátumként került védelem alá, méghozzá Benjamin Harrison elnök hathatós közreműködésével. 1908-ban Theodore Roosevelt alapította a Grand Canyon Nemzeti Emlékművet, s 1919-ben alakult meg maga a Nemzeti Park, amelynek területét 1975-ben kibővítették.

 A kanyonhoz vezető út semmit sem árul el abból, hogy mi vár ránk az utazás végén. A szakemberek hihetetlen körültekintéssel tervezték meg a kilátópontokat és az utak vonalvezetését. Az autóban ülve ritkán pillanthatjuk meg magát a kanyont, csupán egy-egy másodpercre tűnik fel néhány részlet. A parkolókban hagyva az autónkat, gyalogosan közelíthetjük meg a kilátópontokat. Így gyakorlatilag az utolsó tíz lépés során tárul elénk a másfél kilométeres mélység. A kanyon déli partja alacsonyabban fekszik, mint az északi, így innen jobb a kilátás. Az idelátogatók döntő többsége először a déli oldalról pillantja meg a közel 450 kilométer hosszú kanyont, amelynek a legszélesebb részén körülbelül 30 kilométerre van egymástól a két szemközti sziklafal. Nem kell geológusnak lennünk ahhoz, hogy a kanyon felkeltse az érdeklődésünket a kőzetek iránt. A kanyon alján található rétegek a Föld történetének 1,7 milliárd évvel ezelőtti szakaszait fedik fel előttünk!

 A tudósok hatvanmillió évvel ezelőttre becsülik azt a „pillanatot”, amikor a Colorado-fennsík megemelkedett, s bő másfél kilométerrel a tengerszint fölé magasodott. Majd a folyó és a szél elvégezte rajta a szobrászmunkát, s a fennsík kanyonokká hasadozott. Keleti irányban a Nagy Hasadék túlsó végét egy másik gát és egy másik tó, a Lake Powell zárja le. Nem is tehetnénk mást: végigbaktatunk földünk legnagyobb természetes sziklahídján, a Rainbow Bridge-n, amely közel százméteres magasságban közel ugyanakkora fesztávval feszül a sziklafalnak. A navajo indiánok szent helyként tisztelik.

Átkelvén a Coloradón, már Utah déli részén autózunk, fantasztikus tájakon. Talán ez a világ egyik legérintetlenebb vidéke, színek és formák utánozhatatlan kavalkádja. Vakító fehér sziklára vágysz? Tessék, ott balra előre. Mélybíborra? Nézz arra, mutatom. Élénksárgára, zöldre? Íme, íme.

Térkép ide, térkép oda, hamarosan hál’ isten eltévedünk, s hirtelen körülölel bennünket az éjszaka. Magunk vagyunk a sivatag közepén. Kikászálódunk nyújtózni egyet: a látvány hihetetlen. Az égbolt ében kupolaként borul fölénk, milliárdnyi csillag mindenütt, körbe-körbe, még a horizont magasságában is. Csillagporos éj.

Másnap hajnalban már a Zion Canyonban, fantasztikus formájú sziklák és a közöttük megbúvó, apró tavacskák partjai mentén kanyargunk. Táblák mutatják a „kőszobrok” neveit: Könnyező Szikla, Őrszem, Szószék, Földre szállt angyalok – s a mese kilométerek hosszán folytatódik. E kietlen vidéken annak idején a mormonok telepedtek meg, s ők nevezték el új otthonukat Zionnak, az „Istenek mennyei városának”, ahol az Ég és a Föld összeölelkezik.

Végigporzunk az Extraterrestrial Highway-n, a földönkívüliek országútján, ahol minden az ufókról szól. Amerikában itt a legnagyobb az egy főre jutó „ufókaland”: errefelé annak nem hisznek, aki életében még egyetlen ufót sem látott. Minden ajándékbolt ufós szuvenírekkel van tele, s még a benzinkútnál is ufós álarcot kínálnak, miközben odabenn a pultnál lenyomunk egy alienburgert.

Szívünk szerint megállnánk minden furcsa sziklánál, barlangbejáratnál, sőt útbaigazító táblánál is, ám ha így tennénk, hetekig bolyonghatnánk a délnyugati kanyonvidéken. Sajna se időnk, se benzinünk erre.

S végezetül két jó tanács, bár három lesz belőle. A kanyonvidék felfedezésének legkényelmesebb és legszabadabb módja, ha autót bérlünk. Az úthálózat igen jó minőségű, a térképek jól áttekinthetőek, s az út menti táblák informatívak. Ami viszont lényeges: készüljünk fel a rendkívül nagy távolságokra! A kis motelek szobái megfizethetőek és tiszták. Az utazás ajánlott időszaka pedig: márciustól szeptemberig.